logo31

u  n  g  a  r  i  s  c  h  e    T  a  n  z  m  u  s i  k

m  a  g  y  a  r      n  é  p  z  e  n  e

nyitólap - start


durrbanda - DUR.band.

idöpontok - termine

linkek - link

kapcsolat - kontakt

népzene:
A népzene az írásos szerkesztettség körein kívül maradó, szájhagyomány útján terjedö, egységes stílusokba rendezendö zenei köznyelv, melyet a társadalomnak egy bizonyos történetileg meghatár-
ozott része hosszú idön át használt, vagy használ. A 18. sz. óta a
használók e körét „nép“-nek neve-zik, innen a „népdal“, „népzene“ elnevezés.

A „nép“ fogalma – mivel azt a mindenkori történelmi, társadalmi változások erösen befolyásolják – meglehetösen bizonytalanul definiálható. Mai felfogásunk szerint a társadalom dolgozó, termelö rétegeinek azon tagjait tekintjük a „nép“-hez tartozóknak, akik az intézményesített „magaskultúra“ szemszögéböl nézve „képzetlenek“, ugyanakkor hosszú folytonosságot felmutató (kulturális téren pedig önellátó) közösségek képviselöi. (Ilyennek tekintette Bartók Béla a keleteurópai országok parasztságát.)

A népzene, az élő minta után történö hagyományozódásból fakadóan variánsokban él, melyek az írástalan kultúrák szabályai szerint típusokat, típus-csoportokat alkotnak. Térben és idöben tör-ténöfejlődése során egyrészt stílusegység, másrészt a stílusok sokféleségének kialakulása felé halad (...). Széles körben uralkodó (sokak által és sokáig használt) kifejezési módról van szó, amely új dallamok születését, vagy új dallamokk beolvasztását egyaránt lehetővé teszi. (Sok új hatás viszont újabb stílusok kialakulásához is vezethet.) A közösség alkot és befogad egyidejüleg (...). Az (...) alkotás a közösség minden tagja által ismert, személytelenné csiszolt, közösségi érvényű alap-elemek (toposzok, közhelyek) egyéni csoportosítását jelenti. Így a sokat vitatott „szerzöség“ kérdése lényegében érdektelen.
Az egyes „megvalósulások a saját korukat tükrözik, de a felhasznált „toposzok“ – az idöigényes hagyományozódási folyamatok miatt – nagy múltra tekinthetnek vissza. Egyúttal az eszközhasználat módjában is állandósul egy bizonyos lemaradás a kor műzenei gyakorlatához képest. Ezért élhetnek tovább a népzenében régebbi stílusok, dallamanyagban, ízlésben, előadási technikákban egyaránt.“

Ungarische Tanzmusik:
Die ungarische Tanzmusik ist eine musikalische Allgemeinsprache, die in oraler Tradition ohne schriftliche Fixierung weitergegeben, in einheitliche Stilrichtungen geordnet und von einer bestimmten Gesellschaftsschicht über eine lange Zeit verwendet wurde oder wird. Ab dem 18. Jh. ist die Bezeichnung "Volk" für die Nutzer dieser "Sprache" gebräuchlich, daher kommen die Begriffe "Volkslied" und "Volksmusik". Die Volksmusik lebt in Varianten, die verschiedene Typen, Typen-Gruppen bilden. Die Gemeinschaft ist Schaffende und Rezipient gleichzeitig. Da es um eine von vielen gekannten und vielen benutzen Ausdrucksweise handelt, ist es möglich, dass neue Melodien entstehen und neue Lieder eingegliedert werden, wobei viele neue Impulse neue Stile auch entstehen lassen kann. Der Prozeß des Schaffens bedeutet die persönliche Neustrukturierung der für jedes Mitglied der Gemeinschaft bekannten Gemeinplätzen, Topos, der gemeinschaftlichen Grundelemente. So bleibt die Frage nach einem Verfasser, Autor auch uninteressant.

minta 014-b-hellgrau-300

A Kárpát-medence gazdag népi hagyományainak megismerését, felgyűjtését a múlt század közepén kezdték meg. A nyelvész-gyorsíró Vikár Béla 1896-tól már fonográffal gyűjtött népdalokat és meséket. Nagyvonalúan kialakított módszereit nemcsak a Párizsi Világkiállítás alkalmával megrendezett Etnográfiai Kongresszus (1900) ismerte el és tartotta követésre méltónak, hanem olyan hazai zenészek is, mint Kodály Zoltán, Bartók Béla és Lajtha László, akik az ő útmutatása nyomán indultak el gyűjtőútjaikra.

Bartók szerint a népköltészet dallamai eredetileg az éneklési alkalmak szerint élesen elhatárolt csoportokra oszlottak, s ezek mindegyikének eléggé határozott jellege volt. E csoportok elkülönült állapota vagy keveredése, megléte vagy hiánya, valamint mennyiségi arányai ebből következően egy-egy hagyományanyag régiségére is utalnak. A magyar népdalokra jellemző három csoport:
1. a szertartáshoz kötött ének (pl. az ún. regösénekek, lakodalmi dalok, halotti siratók, aratási dalok, stb.)
2. a táncdallamok csoportja
3. a szertartáshoz vagy különleges alkalomhoz nem kapcsolódó tulajdonképpeni „dalok“, melyeket lírikus vagy epikus szövegre énekelnek.


minta 014-c-hellgrau-150

A határozottan alkalomhoz kötődő dalok a teljes állomány 5-6%-át teszik ki, a nagyobb részt az alkalomhoz csak kevéssé, vagy egyáltalán nem kapcsolódó dallamok jelentik. Ezek az arányok a román vagy a balkáni népzenékhez képest – minden régisége ellenére – újabbnak, modernebbnek mutatják a magyar hagyomány állapotát.


Forrás:
Részletek Sebő Ferenc: Népzenei olvasókönyv (Budapest: Planétás, 1997) c. könyvéböl

minta 019-a-grau

Die Aufdeckung und Sammlung der reichlichen Volkstradition des Karpatenbeckens fingen in der Mitte des 19. Jh. an. Der Linguist-Stenograph Béla Vikár sammelte bereits seit 1896 mit Fonograf Volksmärchen und Volkslieder. Seine Methoden fanden nicht nur beim Etnographischen Kogreß 1900 im Rahmen der Pariser Weltausstellung auf Anerkennung, sondern auch bei ungarischen Musiker wie Kodály, Bartók und Lajtha, die sich nach seinen Anweisungen auf die Archivierungsfahrten gemacht haben.

Nach Bartók waren die Melodien der Volksdichtung ursprünglich in sehr klar abgegrenzte Gruppen nach Singgelegenheiten unterteilt, mit jeweils eigenen Charaktern. Je nachdem, wie diese Gruppen sich vermischten und sich präsentierten, könnte man auf das Alter der Tradition schließen. Die ungarischen Volkslieder lassen sich in drei Gruppen gliedern:
1. An bestimmte Rituale gebundene Lieder (z.B. Hochzeitslieder, Trauerlieder, Erntegesänge usw.)
2. Die Gruppe der Tanzmelodien
3. Eigentliche, an Rituale und besondere Ereignisse nicht knüpfende Lieder, die zu lyrischen oder epischen Texten gesungen werden.

Die an bestimmte Ereignisse knüpfende Lieder machen 5-6% der gesamten Liedermenge aus; größtenteils finden sich Melodien, die an Ereignisse eher weniger oder gar nicht anknüpfen. Diese Proportionen zeigen den Zustand der ungarischen Überlieferung neuer, moderner als der des rumänischen Volkes oder der Balkanvölker.


Quelle:
Auszüge aus dem Buch von Sebő Ferenc: Népzenei olvasókönyv (Budapest: Planétás, 1997)
Überstezung: J.W.

minta 019-a-grau
oben